A héten két rendszeres jelentés is kijött: a PR Week éves CEO Survey-je (via Shel) és a Technorati State of the Blogosphere riportja. Ráadásul mindkettőből úgy tűnik, kicsit csökkent a blogok és a blogolás iránti lelkesedés, a növekedés aránya, viszont maga az eszköz beépült a mindennapokba.

Én maradok a vezéreknél — Dave Sifry-ék anyagát (és a hazai helyzetet) úgyis elemezte már a nálam értőbb kolléga.

Érdekes, hogy a vezérigazgatók nem sorolták a legfontosabb stratégiai, hosszú távú kihívások közé az “új” médiát, mégis “rendkívül fontos” feladatnak tartják a digitális/online stratégia kidolgozását. Az egyik meglepő adat, hogy míg a kisebb vállalatok vezetői közül csak 3% blogol, addig a nagyobb cégek vezérigazgatóinak a harmada. Ráadásul többségük kifejezetten belső, kifejezetten az alkalmazottaknak szóló blogot ír — a válaszadók úgy gondolják, belső kommunikációra hatékonyabb eszköz, mint külsőre.

Egyra nagyobb hangsúlyt kap a kutatás, mint a növekedés alapja. Persze mindenki megemlítette, hogy a vállalati felelősség (született CSR) is milyen fontos, de nem elsősorban azért, mert jótékonykodni akarnak:

CSR is also gaining a higher profile, says Chief Executive’s Donlon, and it’s naïve to think that companies merely look at it from the perspective of “doing good.” “The underlying economics are really driving decision-making,” he says. “What they’re really doing is driving efficiencies. The point is how far in one direction does one push this.” Too far, and the cost outweighs the benefits.

A legfontosabb kihívás a jó alkalmazottak megtalálása, motiválása és megtartása — már csak azért is, mert a CEO Survey szerint az első számú vezetők egyre inkább a dolgozók véleményére (is) építenek.

Egy alkalmazott megítélése is változni látszik: a péeresé. Egyre több vezérigazgató várja el a PR-menedzsertől (vagy ügynökségtől), hogy a rengeteg adatból, jelentésből és inputból rövid, mégis átfogó képet nyújtó anyagokat állítson elő, így (végre!) valódi stratégiai tanácsadóvá váljon.

Persze azért még most is akad, aki úgy gondolja: péeres csak akkor kell, ha beüt a ménkű, és takarítani kell.

  • Konrad küldte nekem ezt a linket arról, hogy most volt száz éves a sajtóközlemény. Ivy Lee, a modern PR egyik atyja egy Atlantic City közelében történt vonatbaleset után győzte meg a Pennsylvania Vasúttársaságot, hogy írásban terjesszék nyilatkozatukat. A Search Engine Watch írása áttekinti azt is, hol (és hová) tart ez az alapvető kommunikciós eszköz.
  • A GMail-emre érkezett az alábbi vicces spam (subject: “I can’t find www.gmail.com on Google!”):
    “Your website www.gmail.com) on top positions on Google, Yahoo and MSN search! We will get your website www.gmail.com) to the top positions on all major search engines.[…]”
  • Scott Baradell, a dallasi Idea Grove PR-ügynökség vezére, a Media Orchard főbloggere a Fark-hoz hasonló, marketing/média/PR témákkal foglalkozó híraggregátort indított Spin Thicket néven. Nem összekeverendő washingtoni kollégáim The Thicket nevű blogjával!

Harmadszor is hibázott a social media-hoz leginkább értőnek tartott PR-ügynökség, az Edelman — pedig náluk, nekik blogol (illetve most úgy tűnik, inkább hallgat) a vezérigazgató, Richard Edelman mellett Steve Rubel és Phil Gomes is. Na jó, Richard Edelman végül lereagálta a legutóbbi fiaskót — bár a “bocsánatkérés” eléggé nesze semmi, fogd meg jól…

Történt ugyanis, hogy a Wal-Martnak dolgozó egyik kolléga, amikor egyébként előremutató módon sajtó- és háttéranyagokat küldött a mega-üzletlánccal szimpatizáló bloggereknek, — talán önhibáján kívül — nem tette egész egyértelművé, hogy nem a Wal-Mart, hanem egy PR-ügynökség munkatársa. Ez még rendben van, bár a New York Times valamiért nehezményezte, hogy a bloggerek ezek után nem nyilatkoztak arról, egyes bejegyzéseik sajtóközlemény alapján készültek. (Sőt, volt olyan is, aki simán bemásolta a közleményt, oszt jónapot.)

Aztán a Consumerist blog, amelyik amúgy nem tartozik a Wal-Mart tisztelői közé, közzétette egy (elvileg “bizalmas”) beszélgetés összefoglalóját (gyöngyszem: “What can we do to get you to stop writing about our companies?”), majd az azt követő levélváltást Mike Krempasky-val, aki mellesleg szintén az Edelman-nál dolgozik, szintén a Wal-Martnak.

A harmadik, eddigi legsúlyosabb hiba a múlt héten pattant ki a BusinessWeek jóvoltából. Csak röviden: egy fiatal házaspár, Jim és Laura lakóautóval útnak indult Las vegas-ból Georgia felé, s mindenütt a helyi Wal-Mart parkolójában szálltakmeg. Utuk során végig blogjukon tudósytottak a különböző városokból, meginterjúvolták a helyieket. Csakhogy, mint kiderült, Jim szabadúszó újságíró és a Washington Post fotóriportere… Az egész utat pedig a “Working Families for Wal-Mart” nevű álszervezet (ez az ún. astroturfing, a grassroots avagy alulról jövő kezdeményezés mesterséges változata) fizette.

A szervezetet egyébként az Edelman alapította — az az Edelman, amelyiknek egyik vezetője, egyben Steve Rubel közvetlen főnöke az (elsősorban az etikus word of mouth marketing elterjesztésére létrejött) WoMMA kincstárosa.

Érdekes volt követni, ahogy az egész PR/marketing blogoszféra rávetette magát a témára: Joe Jaffe, John Wagner, Todd Defren, Shel Holtz, Neville Hobson és Constantin Basturea mind megírták a véleményüket. Nagyrészt ugyanarra jutottak, mint én: az egész fiaskó elsősorban nem a Wal-Martot, hanem az Edelmant minősíti. Sőt, talán az egész szakmát.

Mert mit tudhat a PR a nyílt és őszinte kommunikációról, ha a legtöbb bloggert alkalmazó ügynökség ekkora bakot lő?

Pénteken Konrad írt egy bejegyzést a leggyakoribb sajtóközlemény-kiküldési bakikról. Az egyik a többmegás fájlmellékletek kiküldése, s én erre felvetettem, hogy mi egy ideje nem küldünk ki fotókat, hanem beruháztunk egy Flickr pro előfizetésre. Íme röviden, hogyan használjuk a Flickr-t a sajtóanyagokhoz tartozó fotók megosztására.

Flickr mi?

Egy Flickr oldalHa valaki nem ismerné: a Flickr.com egy online fotómegosztó szolgáltatás, a “Web 2.0” néven emlegetett mozgalom egyik élharcosa. Egy ingyenes online galéria, ahova feltöltheted a fotóidat, címet, leírást és címkéket, kulcsszavakat rendelhetsz hozzájuk, csoportokba (photoset) rendezheted őket, majd a látogatók hozzászólhatnak, illetve (ha engeded) kis címkéket, megjegyzéseket helyezhetnek el magán a képen. (Kicsit olyan, mint egy Post-it.) Ráadásul a fotókat máshol is használhatod: saját (vagyis a cég) honlapodon, fórumokon, blogon, és nem neked kell fizetned a sávszélességért.

Persze sok hasonló céggel ellentétben a Flickr alkotói üzleti modellt is kidolgoztak: az ingyenes szolgáltatás csak addig működik, amíg nem akarsz havi 20 megabájtnál többet feltölteni (nem tárolni), nincs szükséged háromnál több photosetre, legfeljebb kétszáz, kis-közepes felbontású fotót szeretnél elérhetővé tenni (a régebbieket nem törlik, csak nem látszanak), illetve nem zavar, ha véletlenül reklám jelenik meg a képeid mellett.

A komoly felhasználóknak kínálják a pro szolgáltatást évi 25 dollárért. Ez teljesen reklámmentes, havi 2 gigabájt feltöltést enged, korlátlan számú, nagyfelbontású fotót tárolhatsz, korlátlan számú photosetben. Erre mondják, hogy a hülyének is…

(tovább…)

Valahol mélyen jellemző rám, hogy amikor elmegyek egy hétre nyaralni, négy nap után elkapok valami makacs, influenza-szerű gyilkos kórt. Aztán azt hiszem, vitaminnal ki lehet nyírni. Nem lehet, a fülemre is ráment, ezért a csend. (Ha tetszik, én sem hallottam semmit.) Meg aztán wifi sem volt a szállodában, illetve csak igen borsos áron (9 euró per 2 óra vagy 150MB letöltés, ebből már ki is következtethetted, hogy Európában jártam, középkategóriás szállodában).

Épp ezért írok ilyen nagy fáziskéséssel az állítólagos londoni terrortervről. Viszonylag kevesen foglalkoztak (a közelmúltig, hiszen a Ryanair jól ráugrott) azzal a problémával, hogy tuladonképpen ma már nem is kell robbantani, elég “tervezni”, és mindenki összetojja magát. Vagyis a “londoni terv” majdhogynem szeptember 11-nél is hatékonyabb volt, hiszen nem került szinte semmibe, a “tervezők” valószínűleg nem kapnk életfogytot (igaz, mártírok sem lettek), mégis nagyot szólt.

Talán rosszízű tréfa, de ezt hívjuk gerillamarketingnek. Akár a tervezők (akik, ha minden igaz, független de lelkes amatőrök voltak), akár a brit és amerikai kormányok (olyan meglepő lenne?) indították ezt az akciót, célt értek, hiszen mindenki retteg(ett), ha tetszik, terrorizáltatott. Szóval nem mi nyertünk.

A reakciót meg hagyjuk is, a legjobban Paul Holmes foglalta össze, milyen remek választ kínál az angolszász biztonsági apparátus a cseppet sem új folyékony robbanószerek okozta veszélyre.

Mindenesetre akit mélyebben is érdekel a téma, vagyis a félelem gazdasági-társadalmi szükségessége és kommunikációs hatása, így a nyár vége felé olvasson Crichton-t, a State of Fear című legutóbbi regényét.

Nálam gyorsabban megírták már páran, hogy a Wish elindította a második magyar blogkeresőt, a miner.hu-t. Egyrészt úgy tűnik, nem csak hasznos, de pontos is lesz — amint bővül a bloglista. Másrészt ez volt az első igazi pitch (vagyis proaktív témafelvetés), amit kaptam.

(Titokban volt egy másik is, amit BizBlog-alapítóként kaptam. Régóta tervezem, hogy azt megfelelő formában feldolgozom, egyelőre még nem sikerült.)

Bártházi András igazi good pitch-et küldött a GMail-emre, ezért is tartottam fontosnak, hogy megírjam. (Meg persze azért is, mert még nem találtam tökéletes blogkeresőt, csak elfogadhatót.) Jól célzott, érdekes, releváns, rövid, személyes e-mailt küldött, amit ezúton is köszönök!

Timkó Balázs olvasóm (huh, de fellengzős! :)) érdekes kérdést tett fel e-mailen:

[…]Bölcsész (kommunikáció-esztétika szak), pályakezdő munkakeresőként folyamatosan ütközök abba a falba, hogy a hazai marketing és PR-ügynökségek nem igazán akarják kiaknázni a bölcsészettudományból (az egyén és a társadalom működési mechanizmusaira szakosodott tudományok) adódó többlet lehetőségeket, inkább választják a gazdasági képzésen résztvevőket. Nem kamatoztathatna a szakma többet más, esetleg multidiszciplináris felkészültséggel rendelkező kollégákkal?

A rövid válasz: dehogynem. Persze mint minden, ez is bonyolultabb, és a magyarázat részben (nagy részben) a rossz beidegződésekben keresendő. (tovább…)

Itthon is divatba jött a word of mouth-ról, szájreklámról, suttogó propagandáról áradozni ““ vagy éppen aggódnia miatta. Legutóbb a Figyelőben jelent meg egy írás Hermann Irén tollából, ami szerintem tökéletesen összezavarja az olvasót, lévén elsősorban nem a WoM-ról, hanem a stealth marketingről szól. Vagyis arról, amikor felbérelt, fizetett statiszták ajnároznak egy-egy terméket, és a szó legszorosabb értelmében átverik a fogyasztót. Nem kérdés, hogy ez etikátlan, és hatalmasat lehet bukni rajta.

Csakhogy ez nem word of mouth.

Mert mi a WoM? Nem újdonság, hogy a fogyasztók termékekről, szolgáltatásokról beszélgetnek egymással, ajánlják, ami bevált, és szólnak, ha valami nem. (Érdekes háttérinfó itt.) A Procter & Gamble néhány éve hihetetlenül izgalmas WoM programokat indított a szájreklám strukturálására, irányítására, tervezhetővé és mérhetővé tételére. (Irén erről csak annyit ír: “žEgy civil szervezet azért emelte fel a hangját, mert tudomása szerint a Procter & Gamble közel 250 ezer amerikai tinédzsert alkalmaz arra, hogy vigyék termékei jó hírét családjuk, barátaik körében.”)

(tovább…)

Már rég meg akartam írni: megjelent a PR Week 2006. évi Marketing Management Survey, tele érdekes (és izgalmas!) szakmai adatokkal. Meglepő, hogy a válaszadók jelentős része — kicsit (?) ellentétben a hazai gyakorlattal — egyre inkább használ PR-t, és a reklám szerepe már nem csak a szakirodalomban, de a valós marketing mixben is folyamatosan csökken.

A PR Week és az MS&L összesen 266 marketingvezetőt (CMO-k, marketingért felelős alelnökök illetve marketingigazgatók) kérdezett egy rakás témában, köztük az integrált marketingkommunikációról és az új média használatáról. A teljes riport megvásárolható 150 dollárért, összefoglaló itt, az ugrás után.

(tovább…)

Kiküldés előtt ellenőrizd a sajtóközleményed! Ellenkező esetben úgy jársz, mint a Greenpeace: a szerkesztő benne felejtette az egyik utasítását. A Philadelphia Inquirer meg megtalálta, és persze megírta.

“In the twenty years since the Chernobyl tragedy, the world’s worst nuclear accident, there have been nearly [FILL IN ALARMIST AND ARMAGEDDONIST FACTOID HERE].” (Kiemelés tőlem - a szerk.)

Vagyis: “ide jön az ijesztő, elrettentő, világvége-hangulatú adat.” Mindig is tudtam, hogy a Greenpeace a legmegbízhatóbb, leghitelesebb, legőszintébb zöld szervezet. Nyilván a többi anyagukban is nagyjából ennyi az őszinteség — és az igazság.

Megjegyzem, tudtommal eddig még nem sikerült reagálniuk a figyelmetlenségből elkövetett szakmai öngyilkosságra.

Via: The Bad Pitch Blog, PR Week