Nyári influenza és terrorizmus

Valahol mélyen jellemző rám, hogy amikor elmegyek egy hétre nyaralni, négy nap után elkapok valami makacs, influenza-szerű gyilkos kórt. Aztán azt hiszem, vitaminnal ki lehet nyírni. Nem lehet, a fülemre is ráment, ezért a csend. (Ha tetszik, én sem hallottam semmit.) Meg aztán wifi sem volt a szállodában, illetve csak igen borsos áron (9 euró per 2 óra vagy 150MB letöltés, ebből már ki is következtethetted, hogy Európában jártam, középkategóriás szállodában).

Épp ezért írok ilyen nagy fáziskéséssel az állítólagos londoni terrortervről. Viszonylag kevesen foglalkoztak (a közelmúltig, hiszen a Ryanair jól ráugrott) azzal a problémával, hogy tuladonképpen ma már nem is kell robbantani, elég “tervezni”, és mindenki összetojja magát. Vagyis a “londoni terv” majdhogynem szeptember 11-nél is hatékonyabb volt, hiszen nem került szinte semmibe, a “tervezők” valószínűleg nem kapnk életfogytot (igaz, mártírok sem lettek), mégis nagyot szólt.

Talán rosszízű tréfa, de ezt hívjuk gerillamarketingnek. Akár a tervezők (akik, ha minden igaz, független de lelkes amatőrök voltak), akár a brit és amerikai kormányok (olyan meglepő lenne?) indították ezt az akciót, célt értek, hiszen mindenki retteg(ett), ha tetszik, terrorizáltatott. Szóval nem mi nyertünk.

A reakciót meg hagyjuk is, a legjobban Paul Holmes foglalta össze, milyen remek választ kínál az angolszász biztonsági apparátus a cseppet sem új folyékony robbanószerek okozta veszélyre.

Mindenesetre akit mélyebben is érdekel a téma, vagyis a félelem gazdasági-társadalmi szükségessége és kommunikációs hatása, így a nyár vége felé olvasson Crichton-t, a State of Fear című legutóbbi regényét.

Hogyan ne nyilatkozzunk élőben?

Hogy végre legyen egy kis PR-es téma is: íme egy gyorselemzés arról, mit rontottam el tegnap (illetve előtte). Mert a legelemibb, klasszikus hibákat követtem el, amikre több tucat médiatréningen hívtam fel az ügyfelek figyelmét. Hátha tanulsz belőle, nekem mindenesetre terápia.

Az első és legfontosabb, hogy készületlen voltam. Igen, rohanás, sok munka, kevés idő, fáradtság, időjárás, minden. És? Mind nem számított volna, ha rendesen utánakérdezek, mennyi időm lesz (az hittem, két-három perc), miről beszéljünk, mire készüljek.

Aztán: két dologtól rettegtem, hogy nem jut eszemben mindenkinek a neve, és hogy megint magyarázkodni kell, mi a különbség a fórumok és a blogok között. (Ez utóbbi azt hiszem, végül aránylag sikerült.) Vittem-e magammal listát? Persze, hogy nem.

Continue Reading →

Élőben égő

Épp most jöttem el a radiocafétól — félórás beszélgetés, szinte folyamatos égés. (Majdnem BBC-s volt.) Persze, hogy adásban nem jutottak eszembe frappáns, értelmes modatok. Szégyen, de még nevek sem. Az érintettektől elnézést.

Mindegy, a lényeg, hogy a technoMÁNIA műsorban voltam, a BizBlog képviseletében (ha a többieknek van egy kis eszük, utoljára). Öröm az ürömben, hogy a műsor podcastként is elérhető—l. a prominens linket a honlapon—, így még évekig röhöghetsz rajtam. 🙂

A hét podcastja: Across the Sound

A második ajánlott podcast a dél-afrikai származású Joseph Jaffe elsősorban az “új marketinggel” (nem csak online!) és reklámmal foglalkozó Across the Soundja (iTunes link). Jaffe valaha reklámos volt, végülis ma is az, csak nem nagy ügynökségnél dolgozik. Írt egy érdekes könyvet “Life After the 30-Second Spot” címen, néhány részlet erről itt.

Valaha Steve Rubel-lel indították, aztán amióta Steve néhány hónapja idő hiányában kiszállt, Joseph minden héten új vendéget hív, akivel megvitatják a friss híreket, trendeket, és persze a hét győzteseit, veszteseit. Ez utóbbi egyébként az podcast egyik legjobb rovatja, a másik, amikor a hét vendégének 60 másodpercben kell bemutatkozni és meggyőzni a hallgatókat (és Jaffe-t), hogy érdemes visszahívni.

A legjobb adás egyébként a múlt heti volt: összeállt a For Immediate Release (lásd alább) stábjával, és a nagyon élvezetes beszélgetés mellett a két podcast állandó rovatain is osztoztak. Érdemes legalább azt az egyet meghallgatni.

Közben továbbra is várnám a magyar podcastok jelölését. Nem igaz, hogy nincsenek?!

Lapkiadók kontra mindenki más

Szóval úgy tűnik, a lapkiadóknak nagy nehezen sikerült megállapodást kicsikarni a médiafigyelő vállalkozásokból.

Régi történet, röviden a lényege az, hogy  a vezető (napi)lapok kiadói tavaly közölték: ejnye, nincs ez így jól, hogy a PR-ügynökségek, megbízók ahelyett, hogy pár száz példányban megvennék az újságot, médiafigyelő cégeket bíznak meg. Sőt, a róluk szóló cikkeket még köröztetik is, hogy minél több vezető, alkalmazott elolvashassa. Bizony. És hát ez az oka annak, hogy rohamosan csökkennek a példányszámok, hogy szegény napilapok kénytelenek bulvárosodni (bár az sem látszik működni), és a kiadóknak konkrétan évi félmilliárdos káruk/elmaradt hasznuk van.

Vagyis a magyar sajtó minden problémájára gyógyír, hogy az eddig ingyenélő médiafigyelők fizessenek, mint a katonatiszt. Hát, most majd fizetnek—illetve dehogyis:

“[A] szemlézőcégnek a kiadók összesen akár több millió forintos havi pluszdíjat számláznának ki, legalizálva írásaik felhasználását. Mivel a médiafigyelő cégek nem tudnának ekkora többletköltségeket “lenyelni” (eddig lényegében egy fillért sem fizettek a kiadóknak), az ostor alighanem a megrendelőkön csattan majd. Ezeknek egy része nem is tud a várható drámai árnövekedésről.” (Magyar Hírlap)

Kérek engedélyt rosszul lenni.

Tehát lássuk. A kiadók “akár cikkenként hatvan-száz forintot is kapnak majd a sajtószemlézést, sajtófigyelést végző cégekkel idén megkötött szerződések eredményeként,” cserébe elektronikus formában adják át a teljes szöveget a médiafigyelőknek, így azoknak nem kell szkenneléssel, újragépeléssel bajmolódniuk. Nagyszerű.

Csakhogy szegények, noha gyakorlatilag a munka 90%-át, a teljes humánerőforrás-költséget megspórolták (hadd legyek kicsit demagóg, tudom, hogy ez az egyezség “csak” a legnagyobb lapokra vonatkozik), képtelenek felvállalni a többletköltséget, így a megrendelők felé továbbítják azt.

A megrendelő (megbízó, ügynökség, stb.) mostantól nagyjából ugyanazt kapja, amit eddig (illetve nem, hiszen a legtöbbjüket sajnos elsősorban a centik, a fotó és az írás nagysága érdekli), csak pár százezerrel-millióval többet fizet a médiafigyelőjének, aki aztán tejel a kiadóknak. És ne legyünk naivak: mennyi idő kell ahhoz, hogy a többi kiadó is kierőszakolja ugyanezeket a feltételeket?

Akkor most kit is szívattak meg?

Mindegy, legalább nyugodtabban alhatunk: megmenekült a magyar sajtó, kis magyar Robin Hoodként jól kitolt az ingyenélő gazdagokkal. Most már csak a “szegényeknek” (gy.k. itt) kellene továbbadni a lét, vagy legalább egy részét. Via pollner

Newsvine: hírek 2.0

Érdekes állatfaj a Newsvine (mától privát béta): a hagyományos és social médiát ötvözi a digg-féle közösségi szerkesztőelvvel, ráadásul még fizet is a (közösségi) szerzőknek.

Newsvine képernyőkép

Egyik oldalról (“Wire”) az AP, másikról (“Vine”) a felhasználók hírei olvashatók. A sorrendet az olvasók szavazatai határozzák meg, tehát elvileg a legérdekesebbek jelennek meg szem előtt, a hír-tőke (azaz a news vine) tövénél. A szavazáson kívül persze lehet hozzászólni is.

Mindenesetre a legérdekesebb jellemzője, hogy bárki indíthat “rovatot,” és a saját rovata bevételének legalább 90%-át megtarthatja. Az üzemeltetők szerint a 150-200% sem kizárt: piramisjáték-jelleggel a szerző által meghívott felhasználók bevételéből is kap 10-10%-ot (innen a 90%).

Némi sneak peek a “tovább” linken túl.

Continue Reading →

Tiltani, tűrni, támogatni

Azt hiszem, a sajtót még nem szidtam (eleget).

A média a vállalatokhoz, (üzleti célú) támogatási tevékenységéhez való hozzáállását (tisztelet a kivételnek) illusztrálandó, rövid anekdota:

A Pharmavit mintegy kétszázmillió forgalmi értékű tápszerrel, vitaminnal támogatta a koszovói menekülteket. A kamionok indítására sajtótájékoztatót szerveztünk. Az egyik országos napilap riporterét fűzte kollégám:
— Küldtünk meghívót, olvasta is, akkor most várhatjuk-e?
— Nem megyek, mert ez valami aljas trükk. Biztos lejárt a termék szavatossága.
— Nem járt le, most jött ki a gyárból.
— Akkor is, így akarnak ingyenreklámot.
— Most komolyan, kétszázmillióból pontosan hány egész oldalt vehetnénk?
— …
— Ott lesz Dávid Ibolya, hivatalosan köszönti a frissen kinevezett koszovói konzult.
— Ja jó, akkor megyek. Két főt írjon fel, viszek fotóst is.

(Tavaly hallottam egyébként, hogy az egyik kereskedelmi tévénél az adományozás csak akkor hír, ha legalább 100 millióról van szó. Úgy is csak cégnév nélkül.)

A témáról lásd még: Somlyai Dóra a Kreatívban (ez speciel ingyenes).

Újabb érv amellett, hogy közvetlenül a fogyasztót kell megszólítanunk. Ja, jut eszembe: PR ≠  sajtókapcsolatok.

Köszönöm!

Szóhoz sem jutottam, tényleg. Nagyon köszönöm, pollner!

Igyekszem méltó lenni a megtiszteltetéshez, és nem belesni a tíz hét főbűn egyikébe: “Thou shalt post regularly.”

Chief Blogging Officer?

Még mindig Kreatív Reggeli Gondolatok, de más téma.

Szabó Petrával és Szenes Gáborral beszélgettünk utána a médiafigyelésről, majd a blogokról. Gábor felvetette: ha egy A-listás blogger (Tomcatet említette) lekutyázza a termékedet, az legalább ugyanolyan hatásos, sőt, talán rosszabb, mint ha a hagyományos sajtó teszi. Mire észreveszed, már tíz-húsz blog és fórum átvette, aztán sok sikert a tűzoltáshoz… A kérdés tehát: mit tehetünk, hogy megelőzzünk, illetve kezeljünk egy ilyen helyzetet?

Én csak annyit mondtam: Robert Scoble.

Nem is olyan sokára (talán itthon is) eljön az az idő, amikor egyetlen komoly cég sem engedheti meg magának, hogy ne legyen valaki, aki figyeli a blogokat, majd hitelesen, szakértőként reagál, nem csak egy/a céges blogon, hanem a kommentekben is. Ez lesz az egyetlen feladata, gyakorlatilag 24 órában.

Nevezzük ezt a személyt chief blogging officer-nek. (Sajnos, mint egy gyors Google keresés elszomorított, nem én találtam ki a kifejezést. Sebaj.) Az “evangélista” (l. még: Guy Kawasaki) kifejezés itthon vélhetőleg komoly ellenállásba ütközne.

Adódott hát Petra és Gábor kérdése: na jó, de hogy győzöm meg a megbízót, vagyis hogy adom el neki a szolgáltatást? (Már ha nem saját alkalmazott a CBO, ami a vállalat szempontjából jobb megoldás. Egy ügynökség számára nyilván nem.)

“Ó,” mondtam, “ez még egyszerűbb. Az első komoly blog-válságuk után könnyű lesz.”

Miért nem kommunikálnak a vállalatok?

Javítások, kiegészítések pirossal.

Reggel a Kreatív rendezvényén kérdezte az egybegyűltektől Lőke András, miért van az, hogy az anyaországban egyébként nyitott, beszédes német, osztrák, brit vállalatok hazai leányai nem kommunikálnak?

A válasz, szerintem, kettős—és nem probléma, hanem tünet.

Egyrészt a legtöbb magyar vezető, és így a legtöbb vállalat, egész egyszerűen fél a sajtótól, és az ügynökségét (már ha van neki) villámhárítóként használja. Más(fél)részt pedig, mint a legtöbb sok hasonló témában (marketing PR, új eszközök), úgy áll hozzá, mint az egyszeri informatikus az IBM-hez: még senkit nem rúgtak ki azért, mert tőlük vásárolt…

A hazai vezetők egy igen nagy része (tisztelet a kivételnek) úgy tűnik, abból indul ki: jobb nem ugrálni, nem csinálni semmit, ami rizikós lehet, amivel ugyan (ő és a cég is) nagyot nyerhetne, de esetleg besülhet. Vagyis jobb nem mondani semmit az újságíróknak—már ha és amikor ők kérdeznek—, mert abból nem lesz (akkora) baj, mint ha esetleg olyat találna mondani, ami a hazai, vagy még inkább külföldi, főnökének nem tetszene.

Bezzeg, amikor azt szeretné(nk), hogy a központilag kiadott hír megjelenjen a sajtóban! (Magyarul: a HVG-ben és a Népszabadságban, esetleg még az Indexen. De ez már egy másik történet.)

Mérhetetlenül tisztelem az olyan ügyfelet, akinek—hogy profánul fogalmazzak—van vér a pucájában, aki kíváncsi a véleményünkre, meghallgatja (és meggondolja!) a javaslatainkat. Igyekszünk megbecsülni őket, s ezt remélem, ők is érzik.

Ez (mármint a megbízó-ügynökség viszony) volt egyébként a rendezvény másik fő témája, hiszen alapvetően meghatározza az ügynökségek és a sajtó kapcsolatát is. Mong Attila abszolút jól mondta: a hazai (nem csak PR-) tanácsadók nagy része szereptévesztésben van. Inkább bólogatójános, mint valódi tanácsadó, aki javasol, tanácsol, ellentmond. Meggyőződésem, hogy a PR-szakma feladata, mi több, felelőssége szólni, ha nem ért egyet a megbízójával. Hiszen két ügyfelünk van, mondhatnók, két tűz között vagyunk: nekünk kell közvetítenünk a megbízó és a sajtó között. (Megjegyzem, sokszor ez utóbbi is hibás, netán téved, vagy egyenesen rosszindulatú. Nem egyszerű a dolog, de legalább bonyolult.)

De.

A kettő közül csak egy fizet, és hát a piacból élünk, vagy mi. Alas, therein lies the rub: a (magyar) piac egyre inkább arrafelé megy, hogy a PR-ügynökség csak végrehajtson, és ne ugasson vissza. (Megint: tisztelet a kivételnek. Mert van sok, talán elég. A helyszínen végzett informális kutatásom körkérdés alapján az arány ma, Magyarországon, nagyjából fifty-fifty.)

Pesszimista lennék? Lehet. Pedig nagyon jó hangulatú rendezvény volt, köszönet a szervezőknek, résztvevőknek. Csak egy dolgot sajnálok: épp az a fél nem volt ott, aki talán a legtöbbet okulhatott volna belőle.

Az átlag magyar megbízó.

ui, 18:51 (disclaimer-féle)

  • Ha általánosságban beszélünk, óhatatlan, hogy olyat is mondunk, írunk, ami az egyes esetekre nem igaz. Akinek nem inge, ne vegye magára! Megbízó, újságíró, tanácsadó sem.
  • Szerencsés vagyok, a mi ügyfeleink a "nem-átlagos" megbízók közé tartoznak. Kíváncsiak a véleményünkre, tanácsainkra, meghallgatnak, aztán legfeljebb nemet mondanak. Itt, ma az is valami.
  • Rohadtul fáj a fejem, tehát ingerlékeny vagyok. Ezért (is) a rant. Meg rég bennem volt.

Szabad?

Hogy egy rég nem látott kedves barátomtól idézzek:

“…egyik volt évfolyamtársam is bloggolásra adta a fejét. Vicces ez a blogoszféra…”

Szóval ismerem a magyar Lessiget, na, csak eleddig nem tudtam. Most már tudom, blogroll frissítve. Erre mondják, hogy “well-connected.” 🙂