Mea culpa, messze nem írok eleget és elég gyakran — Pollner teljes joggal értetlenkedett (bár a lehető legpozitívabb, a lelkiismeretfurdalást csak növelő szavakkal), miért kerültem be én is az ominózus tucatba.

Persze kifogással tele a padlás.

Sokat gondolkoztam, miért — időt még többé-kevésbé tudnék szorítani, bár azért az nagyban függ a napi/heti terheléstől. Arra, jutottam, az egészségesnél súlyosabb perfekcionizmus lehet a valódi ok. Túl sokat görcsölök egy-egy bejegyzésen, hogy legyen értelme, üzenete, íve, értéke. Hogy — amennyire képességeim lehetővé teszik — maradandó legyen.

A péeres élete talán különösen nehéz: ritkán tudunk rámutatni valami kézzelfoghatóra, s azt mondani: ezt én alkottam. Ha jól végezzük a munkánkat, vagy nem látszik semmi, amit nem akartunk, hogy megjelenjen, vagy látszik, de más neve alatt. Persze láttam már újságcikket, amit tulajdonképpen én írtam (ctrl-c, ctrl-v, ugye), de ez nem az a kategória, amire büszke lehetnék.

Tökéleteset alkotni nehéz, gyomorszorító, rettentő dolog. Én meg, úgy fest, nem vagyok elég bátor, vagy kitartó, vagy elszánt. Legfeljebb ritkán. Az a baj, én vagyok a mérce, s a mérce csal.

Helyettem kis virág

Ellenben ha az ember néhány perc tökéletességre vágyik, elég megnézni a Weezer legújabb, “Pork and Beans” című klipjét — és persze a hozzá tartozó linkeket.

A banda úgy gondolta, tiszteleg a YouTube nagyjai előtt. Annyi humor, kedvesség, emberség van ebben a videóban — még az olyan világszerte körberöhögött, megalázott tizenötpercesek, mint a tehetségtelen fekete nindzsa vagy Chris Crocker is kaptak egy lehetőséget, hogy… Nem, nem hogy visszavágjanak, inkább hogy kiköszörüljék a csorbát, némi öniróniával visszanyerhessék az önbecsülésüket.

Már ha egyáltalán elvesztették, tekintve, hogy a refrén, és a dal, utolsó sora így szól: “I don’t give a hoot about what you think.”