Jól eltűntem, de legalább okkal. Néhány érdekes új (és régi) ügyfélnél szokatlanul (?) felpörgött a munka, nekem jócskán is kijutott belőle. Nagyon érdekes, ámde bizalmas (és időigényes) feladatok ezek, részletek majd egyszer…

Viszont épp az új ügyfeleink egyike vetett fel egy érdekes problémát: hogyan monitoroljuk a magyar blogokat, van-e kiforrott, bizonyított technológia?

Röviden: a) a legtöbben nem nagyon, b) sajnos (tudtommal) nincs.

Persze ez azért nem egy konstruktív válasz, úgyhogy kutatni kezdtem. Egyszerű, tökéletes automatizált módszert nem találtam, de azért van remény.

A közelmúltban egyébként Doransky is foglalkozott a témával, igaz, kicsit más szemszögből. Arról pedig, miért érdemes, sőt, kell figyelni a blogoszférát, ajánlom a Washington Post írását (via Shel Holtz).

(tovább…)

Tíz év után elég dörzsöltnek hittem magam, de mivel először a mobilomon olvastam ezt az e-mailt, és az eBay-nek köszönhetően volt már hasonló tapasztalatom, majdnem bedőltem.

Pay Pal - Notification You have added [email protected] as a new e-mail address for your account. If you don’t agree with this e-mail and if you need assistance with your account, click here [kamu URL http ://www.google.com/url?sa=U&start=4&q=http://61.60.58.100/.www.paypaI.com/bin-cgi/webscr_cmd=_login-run] and process your login. Please do not reply to this e-mail. E-Mail ID: PP998787

Aztán persze rendes email-kliensben látszott, hogy kamu (mi mindenre jó a Google Pages!), de azért vigyázzatok!

Szóval végül mégis csak begyűrűzött kis hazánkba is Tom Foremski rantje, a sajtóközlemények “halálos ítélete”—Blumi remekül összefoglalta a lényegét.

Először is a csendes kisebbség védelmében: létezik még olyan, hogy jó sajtóközlemény. És ezt nem (csak) én mondom: hallottam már igazi régi vágású, komolyan dolgozó, nem csak kopipésztelő újságírótól is. Mert ilyen is akad.

Tény, hogy túlontúl sok sajtóközleményt bizottság ír—mielőtt a jogászok kiherélnék—, számtalan példát tudnék említeni, de minek? Ám ez nem a műfaj (eszköz, technika, nevezzük, aminek akarjuk) hibája, hanem a szakembereké. (Beleértve az ügynökségeket is, akik—tisztelet a kivételnek—nem állnak a sarkukra.)

Szóval mit tehetünk? Abban Foremskinek és Sztahanovnak is feltétlenül igaza van, hogy ez így nem mehet tovább, már csak azért sem, mert a túlcsavart, kiürített sajtóközlemények nem hatékonyak. Mondjuk kezdetnek választhatnánk más eszközt is a szőnyegbombázás helyett: meggyőződésem, hogy például egy rendesen megtervezett sajtóbeszélgetés (nem feltétlenül fotós interjú!), egy jó termékteszt (pláne a vezető hazai online médiumok egyikében, egyes iparágakban beleértve a blogokat is), sokszor többet ér, mint száz sajtóközlemény.

Röviden: célozni tudni kell. Annak mondjuk, írjuk, jelezzük füstjelekkel a híreinket, akiről tudjuk, hogy érdekli a téma. (Tanult amerikai kollégáim ezt mikro-kommunikációnak nevezték el. Én csak úgy hívom: PR.)

És ezt nem váltja ki egyetlen címkéző szolgáltatás sem—a kommunikátornak kell ismernie a médiát, vagyis a közvetítőket. Mert persze ez az egész blog-dolog arról szól, hogy a fogyasztó is egyre inkább médium.

Megjegyzem, Todd Defren megkísérelte a gyakorlatba átültetni Foremski ötleteit. Érdekes. De attól, hogy szétdarabolta, már jobb is? Illetve: előtte rossz(abb) volt?

Kedvenc RSS hírolvasóm, a NetNewsWire (csak Macre, 25 dollár) legfrissebb bétaverziójában érdekes új lehetőséget kínál: a hírcsatornákat “figyelem” alapján rendezi. (L. itt)

Minél gyakrabban nyitom meg az egy-egy csatornában megjelenő híreket, linkeket, minél gyakrabban jelölöm meg őket a “később elolvasnám” kis piros zászlócskájával, annál több figyelmet fordítok rá. Így a szoftver nem (csak) azt veszi figyelembe, melyik csatornákat jelöltem meg kedvencemként. Tehát abban segít, hogy prioritizálni tudjak, hogy a legértékesebb erőforrásomat, a figyelmemet hatékonyabban használhassam fel.

S hogy mi köze ennek a kommunikációhoz?

Ha jól tudom, Linda Stone használta először a continuous partial attention (azaz “folyamatos részleges figyelem”) világméretű népbetegség fogalmát. Egész nap milliófelé “figyelünk,” a reklámzaj, a munkahelyi és személyes/személyi technológia (e-mail, SMS, Blackberry, RSS, stb.)—ami eredetileg egyszerűbbé volt hivatott tenni életünket—folyamatos kapkodáshoz, túlhajszoltsághoz, felületességhez vezet.

Ezért mondom, hogy a legértékesebb erőforrásunk nem az idő vagy a pénz, hanem a folyamatos, teljes, megszakítás nélküli figyelem—még ha csak néhány másodpercre is.

Márpedig leginkább arra figyelek, ami érdekel—és a figyelmem véges. Tehát aki el akar adni nekem (terméket, szolgáltatást vagy magát), olyan üzenetet kell megfogalmazzon, amelyik engem érdekel. Nem az “átlagfogyasztót.” Nem a “mikroszegmenst.”

Engem.

Ha valakire odafigyelek (és nem csak időt töltök vele), az a legnagyobb érték, s végzetes lehet visszaélni vele. Mert aki egyszer a figyelmemet vesztegette, azzal többé valószínűleg nem foglalkozom.

És csak pár kattintás a konkurencia.

Na ez a legnagyobb baj a hagyományos marketingkommunikációval.

[Update 2006-04-09: Stowe Boyd a figyelemről, illetve annak hiányáról.]

Szóval úgy tűnik, a lapkiadóknak nagy nehezen sikerült megállapodást kicsikarni a médiafigyelő vállalkozásokból.

Régi történet, röviden a lényege az, hogy  a vezető (napi)lapok kiadói tavaly közölték: ejnye, nincs ez így jól, hogy a PR-ügynökségek, megbízók ahelyett, hogy pár száz példányban megvennék az újságot, médiafigyelő cégeket bíznak meg. Sőt, a róluk szóló cikkeket még köröztetik is, hogy minél több vezető, alkalmazott elolvashassa. Bizony. És hát ez az oka annak, hogy rohamosan csökkennek a példányszámok, hogy szegény napilapok kénytelenek bulvárosodni (bár az sem látszik működni), és a kiadóknak konkrétan évi félmilliárdos káruk/elmaradt hasznuk van.

Vagyis a magyar sajtó minden problémájára gyógyír, hogy az eddig ingyenélő médiafigyelők fizessenek, mint a katonatiszt. Hát, most majd fizetnek—illetve dehogyis:

“[A] szemlézőcégnek a kiadók összesen akár több millió forintos havi pluszdíjat számláznának ki, legalizálva írásaik felhasználását. Mivel a médiafigyelő cégek nem tudnának ekkora többletköltségeket “lenyelni” (eddig lényegében egy fillért sem fizettek a kiadóknak), az ostor alighanem a megrendelőkön csattan majd. Ezeknek egy része nem is tud a várható drámai árnövekedésről.” (Magyar Hírlap)

Kérek engedélyt rosszul lenni.

Tehát lássuk. A kiadók “akár cikkenként hatvan-száz forintot is kapnak majd a sajtószemlézést, sajtófigyelést végző cégekkel idén megkötött szerződések eredményeként,” cserébe elektronikus formában adják át a teljes szöveget a médiafigyelőknek, így azoknak nem kell szkenneléssel, újragépeléssel bajmolódniuk. Nagyszerű.

Csakhogy szegények, noha gyakorlatilag a munka 90%-át, a teljes humánerőforrás-költséget megspórolták (hadd legyek kicsit demagóg, tudom, hogy ez az egyezség “csak” a legnagyobb lapokra vonatkozik), képtelenek felvállalni a többletköltséget, így a megrendelők felé továbbítják azt.

A megrendelő (megbízó, ügynökség, stb.) mostantól nagyjából ugyanazt kapja, amit eddig (illetve nem, hiszen a legtöbbjüket sajnos elsősorban a centik, a fotó és az írás nagysága érdekli), csak pár százezerrel-millióval többet fizet a médiafigyelőjének, aki aztán tejel a kiadóknak. És ne legyünk naivak: mennyi idő kell ahhoz, hogy a többi kiadó is kierőszakolja ugyanezeket a feltételeket?

Akkor most kit is szívattak meg?

Mindegy, legalább nyugodtabban alhatunk: megmenekült a magyar sajtó, kis magyar Robin Hoodként jól kitolt az ingyenélő gazdagokkal. Most már csak a “szegényeknek” (gy.k. itt) kellene továbbadni a lét, vagy legalább egy részét. Via pollner

Visszaesőként megint a szokásos téma, ismétlem magamat (önplágium?), most épp egy kiváló MSM szakmai magazin számára. (Új elem a politikai blogolás, amivel eddig szándékosan igyekeztem nem foglalkozni.)

Myat Kornéltól kaptam az alábbi kérdéseket—és persze legjobb tudásom szerint meg is válaszoltam őket. Most meg közzéteszem.

(Félre: Biztos vagyok benne, hogy Kornél írásában értelme is lesz mindannak, amit összehordtam. Itt nem feltétlenül, de nyilván nem is fér bele minden a cikkbe, pedig. Lásd még: a nyilatkozó szándéka kontra az újságíró, szerkesztő szakmai megközelítése.)

Update (16:10): ugyan ezt még tegnap este írtam, azért jó PR-eshez illőn engedélyt kértem Kornéltól a közlésre (végülis az ő kérdései). Kb. 36 órája blogtalanul vagyok (sok a munka, kénytelen voltam prioritizálni, az előbb bekapcsolt hírolvasóm 497 új hír jelzett, mielőtt lefagyott…), csak most láttam, hogy Konrád és Nebojsa már felrakták a saját válaszaikat.

Magyarországon a cégvezetőkre nem jellemző, a Steve Jobs-hoz, Bill Gates-hez, hasonló karizmatikusság, főként a nyilvánosságtól elzártan, a háttérben tevékenykednek. A Marketing&Media következő számában egy összeállítást készítünk a cégvezetői, politikusi blogolás marketing és PR lehetőségeiről, buktatóiról. Kérjük a témában járatos szakemberként válaszoljon az alább feltett kérdéseinkre.

(tovább…)

Próbajelleggel íme az első podcastom, evör.

A tegnapi Budapest Rádiós interjú (Alíz írásos engedélyével!:)) mellett egy kicsit arról is hablatyolok, milyen jogi (és pénzügyi) akadályai vannak, hogy nevében hozzáillő előadó vagy címében találó dal legyen az intro.

Részletek alább.

Az Enhanced AAC (vagyis hipercsicsa iTunes/iPod-barát) verzió letölthető innen.

Feed: feeds.feedburner.com/SpinCast

Mivel kicsivel kettő előtt a Budapest Rádióban Takács Alíz és Molnár Anikó kérdez a blogokról, reklám- és marketingértékükről, elérkezettnek láttam az időt, hogy összeállítsak egy kis elméleti alapvetést a témában.

(Jó, szóval végig akartam gondolni, mit is mondjak, illetve lehetőséget akartam adni minden érintettnek, hogy hozzászóljon, urambocsá befolyásoljon. Tessék.)

Persze a témát mostanában már sokan, sokfelé feldolgozták. Legutóbb a Business Week és az Economist, a hazai vezéregyéniségek közül doranskytól kezdve, pollneren át sztahanovig szinte mindenki elmondta-leírta a véleményét. Alább az enyém.

Alapvetően egy cég a blogokat négyféleképpen használhatja. A legegyszerűbb—és rövid távon a legfontosabb—a monitoring, vagyis a kommunikációs, üzleti szempontból releváns blogok azonosítása és figyelése. Úgy tűnik, ezt már több nagyvállalat is elkezdte, bár azért figyelő szemüket elsősorban nagyrészt a jól bejáratott és/vagy hagyományos média blogjaira (például és legfőképp a Homárra) vetik. (És most ne vitázzunk azon, a Homár blog-e vagy sem. A kulcsszó: percepció.)

(tovább…)

Getting Things Doneveszig remekül összefoglalta David Allen produktivitás-guru Getting Things Done című kötetét/módszerét/kultuszát. A dolog tényleg működik—már ha az ember odafigyel, és betart néhány egszerű(nek tűnő) szabályt. (E-mailezéshez GTD jótanácsok a kultusz másik “hősétől,” Merlin Mann-tól itt.)

(Ráadásul a bejegyzésben szaboatot és engem is megemlít, mint az eszközválasztását befolyásolókat. Igen, a Moleskine noteszek valami egészen különleges tárgyak, a legendáriumtól függetlenül sem lehet nem szeretni őket.)

Az utóbbi egy hónapban (mióta elköltöztem a TypePad-ről) folyamatos problémám volt a Technoratival: képtelen voltam meggyőzni a rendszert, hogy ez a blog az enyém. Tudtam, hogy az én hülyeségem: naivan nem olvastam el a használati utasítást, lazán töröltem az előző regisztrációt, gondolván, majd újra végigmegyek rajta, hiszen némiképp változott a dolog.

Hát nem.

A nagyobbik probléma, hogy amikor—immár az instrukcióknak megfelelően—írtam az ügyfélszolgálatnak, az automatán kívül (“kösz, megkaptuk, majd jelentkezünk”) egy szót sem válaszolt senki. Türelmesen vártam, rákérdeztem, mi van: semmi. Harmadszorra sem. Már épp kezdtem volna feladni…

Aztán január végén csatlakozott a Technorati csapatához Janice Myint, a cég egyetlen főállású ügyfélszolgálatosa. Ma délután írtam neki, és láss csodát: két órán belül jelentkezett, sőt, meg is oldotta a problémát. Ráadásul úgy tűnik, nem csak az enyémet. Ilyen a jó ügyfélszolgálat.

So Janice, if you read this: thanks again! This is customer service, and good PR.

Azt mondják, az okos ember mások hibájából tanul. Épp ezért hiánypótló a Bad Pitch Blog.

Kevin Dugan (Strategic Public Relations) és Richard Laermer (volt újságíró, ma péeres, a Full Frontal PR szerzője) konkrét példákon keresztül leplezik le a béna PR-szakembereket és sajtókapcsolati próbálkozásaikat. Persze nem csak lelepleznek (pedig “sajnos” az is nagyon szórakoztató), de hasznos tanácsokat is adnak az ilyen—általában egyszerű—hibák elkerülésére.

Kötelező olvasmány.

Vajon hányan játszanak el a gondolattal? Lehet, hogy egyszer majd egy hazai nagyvállalat vezetője is talál ilyen nagyon nyilvános felmondólevelet? (Ez persze ízig-vérig amerikai kanadai, itthon még meglepőbb lenne a konstruktív kritika.) Via Holmes Report