Leah Culver új MacBook Pro-ja Leah Culver le volt égve, de szeretett volna egy új MacBook Pro-t. (Ki nem?) Felajánlotta hát, hogy 150 dollárért egy négyzethüvelyk (valamivel kevesebb, mint 6,5 cm2) reklámfelületet biztosít a majdani számítógépen. Webkettes munkásként (az Instructables alkalmazottja) ugyanis hozzáfér közvetlen szomszédjuk, a Squid Labs lézergravírozó gépéhez, s gyakran járja San Francisco, illetve az öböl környékén lévő technológiai fellegváark irodáit, kávézóit.

Megkapta a notebook-ot, s most elkészült a gravírozás is — Web 2.0 ki-kicsoda néhány négyzetcentin. Ez a publicitás 150 dollárnál sokkal többet ér.

Pláne az Apple-nek, aki még ennyit sem fizetett érte. 🙂

A héten két rendszeres jelentés is kijött: a PR Week éves CEO Survey-je (via Shel) és a Technorati State of the Blogosphere riportja. Ráadásul mindkettőből úgy tűnik, kicsit csökkent a blogok és a blogolás iránti lelkesedés, a növekedés aránya, viszont maga az eszköz beépült a mindennapokba.

Én maradok a vezéreknél — Dave Sifry-ék anyagát (és a hazai helyzetet) úgyis elemezte már a nálam értőbb kolléga.

Érdekes, hogy a vezérigazgatók nem sorolták a legfontosabb stratégiai, hosszú távú kihívások közé az “új” médiát, mégis “rendkívül fontos” feladatnak tartják a digitális/online stratégia kidolgozását. Az egyik meglepő adat, hogy míg a kisebb vállalatok vezetői közül csak 3% blogol, addig a nagyobb cégek vezérigazgatóinak a harmada. Ráadásul többségük kifejezetten belső, kifejezetten az alkalmazottaknak szóló blogot ír — a válaszadók úgy gondolják, belső kommunikációra hatékonyabb eszköz, mint külsőre.

Egyra nagyobb hangsúlyt kap a kutatás, mint a növekedés alapja. Persze mindenki megemlítette, hogy a vállalati felelősség (született CSR) is milyen fontos, de nem elsősorban azért, mert jótékonykodni akarnak:

CSR is also gaining a higher profile, says Chief Executive’s Donlon, and it’s naïve to think that companies merely look at it from the perspective of “doing good.” “The underlying economics are really driving decision-making,” he says. “What they’re really doing is driving efficiencies. The point is how far in one direction does one push this.” Too far, and the cost outweighs the benefits.

A legfontosabb kihívás a jó alkalmazottak megtalálása, motiválása és megtartása — már csak azért is, mert a CEO Survey szerint az első számú vezetők egyre inkább a dolgozók véleményére (is) építenek.

Egy alkalmazott megítélése is változni látszik: a péeresé. Egyre több vezérigazgató várja el a PR-menedzsertől (vagy ügynökségtől), hogy a rengeteg adatból, jelentésből és inputból rövid, mégis átfogó képet nyújtó anyagokat állítson elő, így (végre!) valódi stratégiai tanácsadóvá váljon.

Persze azért még most is akad, aki úgy gondolja: péeres csak akkor kell, ha beüt a ménkű, és takarítani kell.

  • Konrad küldte nekem ezt a linket arról, hogy most volt száz éves a sajtóközlemény. Ivy Lee, a modern PR egyik atyja egy Atlantic City közelében történt vonatbaleset után győzte meg a Pennsylvania Vasúttársaságot, hogy írásban terjesszék nyilatkozatukat. A Search Engine Watch írása áttekinti azt is, hol (és hová) tart ez az alapvető kommunikciós eszköz.
  • A GMail-emre érkezett az alábbi vicces spam (subject: “I can’t find www.gmail.com on Google!”):
    “Your website www.gmail.com) on top positions on Google, Yahoo and MSN search! We will get your website www.gmail.com) to the top positions on all major search engines.[…]”
  • Scott Baradell, a dallasi Idea Grove PR-ügynökség vezére, a Media Orchard főbloggere a Fark-hoz hasonló, marketing/média/PR témákkal foglalkozó híraggregátort indított Spin Thicket néven. Nem összekeverendő washingtoni kollégáim The Thicket nevű blogjával!

A szőrös jakA héten érkezett egy csomagunk a brit Amazontól, s volt benne egy kis képeslap a Save the Children alapítványtól. (Már a Karácsonyra készülnek.) Az egyik oldalon egy szőrös jak rajza volt, a másikon nagyon jól megírt szöveg arról, hogy vannak gyerekek, akiknek minden vágyuk, hogy egy jakot, tüsszentő elefántot vagy egy hónapra elegendő mennyiségű “valami ducit” kapjanak.

A szervezet ugyanis egészen újszerű módon gyűjt adományokat. Nyitottak egy online boltot, ahol harmadik világbeli gyerekeknek vásárolhatsz létfontosságú dolgokat. Például egy jakot, amelyik tejet ad, a szőréből ruha készülhet, s végül, ha már kiöregedett, jó ebéd lesz belőle. Vagy csiliporkészletet, amitől az elefántok tüsszenteni kezdenek — majd odébb állnak. Így nem tapossák le az amúgy is szegényes termést. Vagy egy hónapra elegendő mogyoróvajkészletet, ami csupa fehérje és szénhidrát, tápláló étel gyerekeknek.

Bármit veszel, pontosan tudod, hova kerül: az order tracking menüpont alatt nyomon követheted a vásárlást/adományt.

Szívszorító, milyen összegekről van szó: a mogyoróvaj egy hónapra 22 font, vagyis kb. nyolcezer forint. Tíz szúnyogháló 27 font, vetőmag 10, negyven darab (!) csirke vagy egy kismalac 25, hat kecske egy apa nélküli, csonka családba 55 fontba kerül. 13 font egy asztal, ami mellett négy kisgyerek tanulhat, 17 egy iskolai egyenruha, ami nélkül sok helyen be sem engedik őket az iskolába, így nem tanulhatnak. 53 fontért, vagyis nagyjából húszezerért felszerelhetsz egy falusi iskolát: tankönyvekkel, tollal-papírral.

Lehet adományokat gyűjteni és adományozni egy százalékkal, postai csekkel, telefonos zaklatással. Aztán lehet így is. Zseniális non-profit marketing.

Kár, hogy Magyarországon nincs ilyen jótékonysági szervezet — lenne elég dolguk.

(Megjegyzés: véletlenül sem a Suba János, Tilla és Dr. Somody Imre nevével fémjelzett SuperGroup vállalkozásról/művészkollektíváról beszélünk.)

Ma hivatalosan is megszületik a legújabb supergroup: az új marketing elterjesztésére létrejött Crayon stílusosan a Second Life virtuális világában tartja bemutatkozóját. Az alapítók ismert nevek, mostanáig független tanácsadóként működtek: Joe Jaffe, Neville Hobson, Shel Holtz és C.C. Chapman, vagyis a marketing blogo- és podoszféra tetejéről a krém.

Maga a név pedig az ötletgazda Jaffe egyik találó analógiájából származtatható: ugyan csak néhány alapszín létezik, a Crayola árul kilencvenhatféle zsírkrétát tartalmazó készletet is. Lehet feketével és fehérrel (reklám + sajtóközlemények + BTL) is alkotni, de mennyivel szebb, amikor a teljes palettát használjuk, még ha az egyes színek csak egy-egy apró foltban jelennek meg.

Ez a mini multinacionális vállalkozás (jelen pillanatban az USA keleti és nyugati partján, illetve Nagy-Britanniában működnek) az alapítók szerint az első olyan cég, amelyik kifejezetten a Second Life-ban indul, s a mítingjeiket, prezentációikat is ott tervezik megtartani. Ráadásul, valódi közösségi szellemben, bárki jelentkezhet zsírkrétának, csak egy e-mailt kell küldeni az uraknak. Joe szerint ha munkát adnak, fizetnek is. Ügyfelekről egyelőre nem nyilatkoztak, csak annyit, hogy már jelentkeztek páran. Szóval ma este (12:00 PST, 9:00 Linden standard time) buli és sziget-avatás virtuálisan. Őszintén sok sikert kívánok a Crayon-hoz!

Harmadszor is hibázott a social media-hoz leginkább értőnek tartott PR-ügynökség, az Edelman — pedig náluk, nekik blogol (illetve most úgy tűnik, inkább hallgat) a vezérigazgató, Richard Edelman mellett Steve Rubel és Phil Gomes is. Na jó, Richard Edelman végül lereagálta a legutóbbi fiaskót — bár a “bocsánatkérés” eléggé nesze semmi, fogd meg jól…

Történt ugyanis, hogy a Wal-Martnak dolgozó egyik kolléga, amikor egyébként előremutató módon sajtó- és háttéranyagokat küldött a mega-üzletlánccal szimpatizáló bloggereknek, — talán önhibáján kívül — nem tette egész egyértelművé, hogy nem a Wal-Mart, hanem egy PR-ügynökség munkatársa. Ez még rendben van, bár a New York Times valamiért nehezményezte, hogy a bloggerek ezek után nem nyilatkoztak arról, egyes bejegyzéseik sajtóközlemény alapján készültek. (Sőt, volt olyan is, aki simán bemásolta a közleményt, oszt jónapot.)

Aztán a Consumerist blog, amelyik amúgy nem tartozik a Wal-Mart tisztelői közé, közzétette egy (elvileg “bizalmas”) beszélgetés összefoglalóját (gyöngyszem: “What can we do to get you to stop writing about our companies?”), majd az azt követő levélváltást Mike Krempasky-val, aki mellesleg szintén az Edelman-nál dolgozik, szintén a Wal-Martnak.

A harmadik, eddigi legsúlyosabb hiba a múlt héten pattant ki a BusinessWeek jóvoltából. Csak röviden: egy fiatal házaspár, Jim és Laura lakóautóval útnak indult Las vegas-ból Georgia felé, s mindenütt a helyi Wal-Mart parkolójában szálltakmeg. Utuk során végig blogjukon tudósytottak a különböző városokból, meginterjúvolták a helyieket. Csakhogy, mint kiderült, Jim szabadúszó újságíró és a Washington Post fotóriportere… Az egész utat pedig a “Working Families for Wal-Mart” nevű álszervezet (ez az ún. astroturfing, a grassroots avagy alulról jövő kezdeményezés mesterséges változata) fizette.

A szervezetet egyébként az Edelman alapította — az az Edelman, amelyiknek egyik vezetője, egyben Steve Rubel közvetlen főnöke az (elsősorban az etikus word of mouth marketing elterjesztésére létrejött) WoMMA kincstárosa.

Érdekes volt követni, ahogy az egész PR/marketing blogoszféra rávetette magát a témára: Joe Jaffe, John Wagner, Todd Defren, Shel Holtz, Neville Hobson és Constantin Basturea mind megírták a véleményüket. Nagyrészt ugyanarra jutottak, mint én: az egész fiaskó elsősorban nem a Wal-Martot, hanem az Edelmant minősíti. Sőt, talán az egész szakmát.

Mert mit tudhat a PR a nyílt és őszinte kommunikációról, ha a legtöbb bloggert alkalmazó ügynökség ekkora bakot lő?

Még a Reklámkonferencia kapcsán kezdtem gondolkodni erről. A gerillareklám szekcióban adtam elő Papp-Váry Árpáddal és Kaizer Gáborral, sajnos utolsó programpontként és — valószínűleg jelentős részben a technikai problémák miatt — egyre csökkenő közönség előtt.

Történt ugyanis, hogy a HPS képviselői előadtak egy érdekes esettanulmányt, amiben számos (szerintem) etikátlan elem is előfordult, majd az Ark Group prezentációjában is elhangzott egy utalás az egyik legismertebb stealth marketing (tehát nem gerilla!) kampányra, mint “jó példára.” Emlékezetes, hogy néhány éve a Sony Ericsson hostesseket küldött New York több frekventált pontjára, ahol magukat turistának kiadva arra kérték a járókelőket, fotózzák le őket a gyártó mobiltelefonjával, majd előadták, milyen remek a termék, és mindenkibnek ilyet kéne venni. Azt viszont nem említették, hogy fizetett promoterek, és nem elégedett vevők.

Az előadó szerint ez word of mouth (WOM) kampány volt.

Szerintem (és még jó néhány szakember szerint) meg a fogyasztó megtévesztése, sőt, hazugság.

(tovább…)