Valahol mélyen jellemző rám, hogy amikor elmegyek egy hétre nyaralni, négy nap után elkapok valami makacs, influenza-szerű gyilkos kórt. Aztán azt hiszem, vitaminnal ki lehet nyírni. Nem lehet, a fülemre is ráment, ezért a csend. (Ha tetszik, én sem hallottam semmit.) Meg aztán wifi sem volt a szállodában, illetve csak igen borsos áron (9 euró per 2 óra vagy 150MB letöltés, ebből már ki is következtethetted, hogy Európában jártam, középkategóriás szállodában).
Épp ezért írok ilyen nagy fáziskéséssel az állítólagos londoni terrortervről. Viszonylag kevesen foglalkoztak (a közelmúltig, hiszen a Ryanair jól ráugrott) azzal a problémával, hogy tuladonképpen ma már nem is kell robbantani, elég “tervezni”, és mindenki összetojja magát. Vagyis a “londoni terv” majdhogynem szeptember 11-nél is hatékonyabb volt, hiszen nem került szinte semmibe, a “tervezők” valószínűleg nem kapnk életfogytot (igaz, mártírok sem lettek), mégis nagyot szólt.
Talán rosszízű tréfa, de ezt hívjuk gerillamarketingnek. Akár a tervezők (akik, ha minden igaz, független de lelkes amatőrök voltak), akár a brit és amerikai kormányok (olyan meglepő lenne?) indították ezt az akciót, célt értek, hiszen mindenki retteg(ett), ha tetszik, terrorizáltatott. Szóval nem mi nyertünk.
A reakciót meg hagyjuk is, a legjobban Paul Holmes foglalta össze, milyen remek választ kínál az angolszász biztonsági apparátus a cseppet sem új folyékony robbanószerek okozta veszélyre.
Mindenesetre akit mélyebben is érdekel a téma, vagyis a félelem gazdasági-társadalmi szükségessége és kommunikációs hatása, így a nyár vége felé olvasson Crichton-t, a State of Fear című legutóbbi regényét.